Két nap az élet - Dunkirk kritika
Fülledt nyári szombat délután. Tengerkék ég, égszínkék tenger. Lustán nyújtózik a fövenypart a halkan surrogó, elhaló hullámokba...
De ezen a napsütötte francia tengerparton, ezen az egyre keskenyedő földsávon francia és angol katonák tízezrei várják szívszorongva a behajózást, az élet lehetőségét. Előttük a tenger, mögöttük a közeledő német hadsereg, felettük a horogkeresztes bombázók: Dunkerque, 1940 júniusa. Ebből a tehetetlen várakozásból ki akar törni egy francia katona, és két nap alatt megjárja a poklot, megpróbál mindent, csak hogy tovább élhessen...
Bocsánat, csaltam. Ez nem Christopher legújabb filmjének, hanem Robert Merle: Két nap az élet című könyvének a leírása. Sejthetjük, hogy a rendező honnan vette az ötletet (csak jelen esetben egy angol katonával), de bánom is én, hiszen maga a kisregény is borzasztó erős, ez a film pedig, hát, nagyon. Megmondom őszintén, még nehéz szavakat találni, hihetetlenül magával rántja az embert. Nolan olyan atmoszférát teremt, ami tényleg csak a legjobbaknak megy, persze megtámogatva egy olyan stábbal amibe szintén nem nagyon lehet belekötni.
A történetről:
A fent leírtakat nem ragoznám túl, mindössze annyival, hogy a cselekmény vonalvezetése nem lineárisan halad, és egy, illetve mégis három helyszínen játszódik: a parton, ahol 400 ezer, főleg fiatal angol kiskatona várja, hogy kimentsék őket. A levegőben, ahol maroknyi brit pilóta próbálja megvédeni a hajókat és sereget a német bombázóktól. A tengeren Anglia és Franciaország között, ahol egy meglett hajós fiával Dunkirk felé halad teljesíteni hazafias kötelességét.
A filmről:
A film nem csöpög a pátosztól, sőt, épp az ellenkezője. Nolan olyan (sokszor szó szerint) fullasztó környezetet teremt, hogy komolyan kapkodtam a fejem néha, amikor elzúgott az orrom előtt egy gép, vagy pattogtak a golyók a hajótesten. De szintén együtt futunk a steadicam segítségével két hordágyat cipelő fiatal kiskatonával. Nagy húzás szerintem, hogy az ellenség teljesen arctalan, annyit látunk belőle, mint az a négyszázezer szerencsétlen, akik terített asztalként szolgálnak a német légierőnek. Churchill nem segít, mert nem akarja feláldozni teljes hajó- és repülőflottáját, annyit kér, hogy 30 ezer katonát valahogy hozzák haza.
Az akciójelenetekről:
Ilyen légi csatát még biztos nem látott senki, szinte ott ülünk a Tom Hardy arcában, a vízi ütközetek lélegzetelállítóak, a parton pedig a kiszolgáltatott katonák mellett szinte mi is kapunk a szanaszéjjel röpködő repeszekből.
A stábról:
Hibátlan. Ritkán írok ilyet, de szinte mindenki az. A (számomra) ismeretlen fiatal színészek játéka meggyőzött, még a One Direction-ös srác is hozta amit kell. A rutin seniort az Oscar-díjas Marc Rylance és Kenneth Branagh képviselte, nem kell magyarázni a zsenialitásukat. A rutin junior kategóriában Tom Hardy és Cillian Murphy volt látható, ők sem vallottak szégyent. Hans Zimmer az pedig Hans Zimmer. Pont. Az operatőri munka zseniális, mind a vízen, mind a földön, de még egyszer kiemelném a légi felvételeket, Nolanék rászerelték a gépekre az Imax kamerákat, az eredmény önmagáért beszél.
Nolanről:
Ez egy zseni. Nyilván elfogult vagyok, de nehéz nem annak lenni a film után. Én biztos még párszor meg fogom nézni, tegye mindenki ezt.