Még most is hallom, ahogyan a tank csikorogva befordult az utcasarkon. Kellemes őszi délután volt, a napsugarak lágy aranyfonálként szőtték át nappalit. Szokásos helyemen, az erkély mellett pihentem, így kiváló rálátásom volt mindenre a hatalmas üvegajtón át. A monstrum lomhán közeledett, nyikorogva, nyöszörögve vonszolta magát lánctalpain. A járda padkája egy pillanatig kitartott, majd hangos sóhajjal roppant össze alatta. Miután megállt, szép lassan elkezdte ágyúja csövével pásztázni az ablakokat. A hatalmas vasrúd imbolyogva kémlelt körbe, végül velem farkasszemet nézve állapodott meg. Abban a pillanatban olyan csend támadt, hogy szinte megfagyott a levegő. Érezni lehetett, ahogy az egész környék lélegzetvisszafojtva várja, mi fog történni. Én is dermedten figyeltem, és fohászkodtam magamban, hogy elmúljon a veszély. Ebben a pillanatban átsuhant az égen egy világító fénycsóva, elsőre üstökösnek hittem. Ám a szemközti házban egy libbenő függöny mögött eltűnő kéz világossá tette, hogy ez nem természeti csoda. Az égő borosüveg hangos csattanással, villanva csapódott a páncélosnak. Abban a percben elszabadult a pokol. A erkélyünk darabjai, mint könnyű papírfecnik a szélben, úgy szálltak szerte széjjel. A portól fuldokolva mindenki mentette magát, velem senki sem törődött. A káosz egy füstbe burkolódzó tornádó lendületével söpört végig a polgári lakáson. A nagymama évtizedeken át naponta kétszer gondosan áttörölt tányérjai ezernyi darabra törtek, apró szilánkokban hevertek mellettem a földön. Én magatehetetlenül hevertem, a lökés levert lábamról, próbáltam mozdulni, de semmit nem tudtam tenni, azt kívántam, bárcsak ne lennék itt és vártam a véget. A lábak kétségbeesetten dobogtak körülöttem, miközben szédülten, lassan imbolygott körülöttem minden. Érdekes módon már egyáltalán nem féltem, sőt, amikor eszembe jutott, mennyi csodás élményt éltem át szeretteimmel, legbelül megnyugodtam, és elmosolyodtam. Ha ennyi volt, és jön az elmúlás, egyáltalán nem lehetek elkeseredve. Sok pályatársam vesztegette el az életet teljesen feleslegesen, céltalanul, némán bukdácsolva, óvatosan elkerülve az események forgatagát, én végül is szerencsésnek mondhattam magam. Olyan volt ez, mint a jó pálinka: Rövid, de tartalmas - mondta örökbefogadóm, mielőtt elvitték a táborba.

Nem tudom, mikor tértem magamhoz, és pár pillanatig azt sem tudtam megállapítani, hogy hol vagyok, de miután megnyugodtam és tudtam tisztán gondolkodni, körbe tekintettem. Istvánka három kerekű biciklije, Nagypapa trófeái, egy rakás antik szék, poros füzetek, kották hevertek körülöttem. Feltehetőleg a padláson voltam. Azonban arra, hogyan és miért kerültem oda, nem találtam választ. Elrejtettek volna? Talán elfelejtettek? Nem tettem én semmi rosszat és tudtommal nagyon szerettek, soha nem bántak velem mostohán. A szomszédok elől bújtattak tán? Bár nem voltam soha illegális, tudtam, hogy a házmester felesége kinézett magának. Az ujjnyi vastag porréteg alapján rég nem járt itt senki. Nem tehettem mást, minthogy csendben figyeltem, hátha nem vagyok egyedül, de csak egy patkány rágcsálása hallatszott. Azóta is csak várok és nem tudom, miért hagytak itt, egyedül, egy ponyva alatt, a feledés homályába burkolva. Többé egy hangot sem voltam képes kiadni.

(Egy 56-ban lehajtott zongoratető vallomása)