Tegyük fel, hogy az éppen még nem iskoláskorú kisgyerekemnek születésnapja lesz, és a feleségem, aki ezeknek a dolgoknak a felelőse, nem ér rá, így rám hárul a feladat.

Tegyük fel, hogy olyan ajándékot szeretnék vásárolni neki, amivel fejlesztem is a kis eszét, úgy, hogy ez semmit nem von le a meglepetés élvezeti értékéből.

Tegyük fel, hogy végül arra jutok, egy gyerekkönyv tökéletes megoldás lenne abszolválni ezt a feladatot.

Tegyük fel, hogy előkotrom ködös emlékeimből, mi az, amit én annyira szerettem.

Hamarosan meg is van a tökéletes megoldás, hát én még most is rendszeresen Kurt Vonneguttal, Gerald Durellel és Lázár Ervinnel kapcsolom ki az agyam egy-egy fárasztó nap után! És mi köti össze őket? Egy zseni egy másik szakmából, aki egy oroszországi fogolytáborban ismerkedett meg a grafikusművészettel (ilyenkor nem illik azt mondani, hogy szerencsénkre, ugye?), előtte pedig profi sportoló volt. Amúgy. Rajzain sok generáció nőtt fel, egyedi és emblematikus munkásságát máséval összetéveszteni lehetetlen.

Elégedetten tekerem fel sálam, irány a könyvesbolt! Amint beérek, céltudatosan veszem az irányt a gyerek és ifjúsági könyvek felé, már előttem a pillanat, ahogy a hintaszékben ülünk gyerkőcömmel, és hallgatja Berzsián költő történetét, és én is kackiásra igazítom bajuszomat, megfésülöm torzonborz szakállam, és már-már emelném le a polcról egyik kedvenc mesémet, amikor meglátom.

Riadtan visszahúzom kezem, összerezzenek, és gyanakodva nézek körbe, méregetem az eladókat, mintha valami átverés áldozata lennének.

A Berzsián és Dideki cím alatt valami értelmezhetetlen figura (valószínűleg) LSD-től kitágult pupillákkal bámul rám, szőrcsimbókos karja olyan, mintha a kilencvenes években az első nagy gyúrási hullámban látogatta volna az amatőr konditermeket. És most a helyi kricsmiben fárasztja a jóindulatú pultost és a többi vendéget a „és akkor jött az a három fószer baseball ütővel, nekem meg csak az öklöm volt, érted?” -jellegű sztorikkal.

Álltam ott elszörnyedve, és próbáltam megfejteni, miért kellett ezt. Réber karcolatai teljesen nyitva hagyják a kaput palántáink fantáziájának, csak egy kis támpontot adnak, vázlatszerűsége, és a részletek hiánya (ami mellett egy-egy jellegzetes tulajdonságot, vagy tárgyat belecsempész a képibe) szinte kiált, hívogat, hogy csatlakozzunk, és merüljünk el együtt a történetben.

Ezt most sikerült az új kiadással tönkretenni, bízzunk abban, hogy nem véglegesen, és gyerekeinknek megtaláljuk a megfelelő ösvényt, mert hiszem, hogy ez az amúgy sem elveszett korosztály képes értékelni az igazi tehetséget.

Így igaz, hogy most az állás 0:1, de én már csak szurkolóként annyit hozzátennék:

„Hajrá, Réber!”