Sketchbookjaiból nyit kiállítást Salgó-Nemes Rebeka képzőművész július 16-án. Ez a műfaj itthon még nem ismert, ám Nyugat-Európában már van kultúrája. Akinek verbális agya van, az szavakat, mondatokat jegyez le, akinek a matematika a szívügye, az valószínűleg koordináta rendszerekben, vagy képletekben fejezi ki magát, akinek pedig vizuális, mint nekem, az rajzol – mesélte az alkotó, aki június hónap művésze volt Kecskeméten, holnap pedig Budapesten is megnyitja tárlatát a Restro Puskin kávézóban. A MOME média design mesterszakos hallgatójával arról beszélgettünk, hogyan mi is az és miért fontos egy alkotónak a sketchbook.

Salgó-Nemes Rebeka / Fotó: Ritgasser László

Mikor derült ki, hogy érdeklődsz a művészetek iránt?

Édesanyám állítása szerint 2 éves koromtól le lehetett kötni, ha a kezembe nyomtak egy darab papírt és valami íróeszközt. Volt, hogy nem is kellett ceruza, mert remekül elkarcolásztam a fakatonákat borító festéket a falra. Korai ambíciók… Vicc nélkül: arra már tisztán emlékszem, hogy mikor étterembe mentünk, megettem az adagom, kértem tollat a pincértől, fogtam a szalvétákat és azokkal remekül elvoltam, amíg a felnőttek csinálták a felnőttes dolgaikat. Talán valahogy így kezdődött a „művészet” iránti érdeklődésem: fakatonákkal és éttermi szalvétákkal.

És hogyan került ez intézményesítésre?

Oviban, ha nem volt kivel játszani, akkor rajzoltam. De ha ki kellett menni az udvarra, ott is. Az elképzelésem az ideális szülinapi zsúrról szintén tartalmazott legalább egy, de lehetőleg több ceruzát és papírt. Általános iskolában be is írattak kerámia szakkörre.

Abban mi fogott meg?

Az, ahogy arcul csapott az agyagszag, amikor beléptem a kerámiaműhelybe. Igazi szilikátporos levegő volt ott, ahogyan azt kell. Már az ajtóból fennhangon közöltem a tanárnővel:

Jó napot kívánok! Mi azért vagyunk itt, hogy fejlesszük a kézügyességem.

Voltam ekkor hat éves. Marica néni rám nézett és küszködve a nevetéssel megjegyezte, szerinte mindenki azért van itt, de örömmel lát engem is. Négy évet jártam ide szakkörre alsóban, aztán amikor Marica néni elment nyugdíjba, nem akartam folytatni az új tanárral, de a rajzolást nem hagytam abba.

Néhány évre rá volt egy pályaorientációs konzultáció, ahova a nagymamám elvitt, mert zátonyra futottunk a gimnáziumválasztással kapcsolatban. A tanácsadó megkérdezte, mit szeretek, én mondtam, hogy rajzolni. Elkezdte sorolni az erre (is) szakosodott iskolákat, többek között a Kisképzőt (a Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Gyakorlóiskolája). Itt hozzáfűzte: az az ország legjobb rajziskolája, oda nagyon nehéz bekerülni. A fejemben hirtelen minden más opció törlődött. Akkor oda megyek.

Ami sikerült is, de nem pontosan úgy, mint tervezted.

Én könyvillusztrátor akartam lenni, ez volt az egyetlen dolog, amit megnéztem a nyílt napon. Azonban ez a szak pont akkor szűnt meg. A grafika szakon, osztott osztállyal lehetett áthallgatni, de ez volt a legnépszerűbb szak is. Ide tényleg csak a leges-legjobbakat vették fel az ország minden tájáról, ettől pedig messzebb volt a felvételi anyagom. Szerencsére amiket vittem – kancsókról forgástest tanulmányok – azokról elmondták, hogy az anyagszerűség átjön a rajzokon, szóval azért nem elvetendő velem foglalkozni. Végül a jelentkezési határidő előtt még egyszer bementünk körülnézni. Azért választottam az ötvös szakot, mert ott hozzám beszéltek, és nem apukámhoz.

Salgó-Nemes Rebeka és Nagy Barbara / Fotó: Ritgasser László

Mit adott neked a Kisképző?

Arról hónapokat tudnék beszélni… Igyekszem pár mondatban összefoglalni: egy ismerősöm nemrég megkért, írjam meg a barátjának miért érdemes ide jelentkezni. Én leültem, megírtam, kitöröltem, megírtam, kitöröltem, elkezdtem ömlengő vallomásokba bocsátkozni, kitöröltem megint… Végül bevillant a válasz: aki otthonának hívja, azt hazavárják.

És téged hazavárnak?

Akármikor. Nemrég az egyetem műhelye épp zárva volt, és a Kisképzőbe mentem lézervágni. Üdvözöltek otthon. Mit lehet erre mondani?

Viszont utána elkerültél Sopronba három évre. Ott mit tanultál?

Oda formatervezést mentem tanulni, bár sosem a feladattal foglalkoztam. Helyette egyszerre próbáltam mindent is csinálni. Akinek nagyon hálás vagyok, az a plasztika tanárom. Ő valahogyan a visszajelzéseivel egy olyan világot épített az univerzális emberi tapasztalatok köré, amibe bele lehetett ereszkedni, teret adni a megérzéseknek. Soproni tanulmányaim alatt dolgoztam fémmel, fával, gipsszel, kerámiával. Utóbbival a Kecskeméti Kerámia Stúdióban is voltam, amit első évesként nem tehettem volna meg, de hát pont volt itt is egy Kisképzős tanár, aki beengedett a „nagyokhoz”. Miután lediplomáztam, még a művésztelepre is visszamentem dolgozni.

Ezután jött megint a Kisképző.

Igen, estin elvégeztem a mozgókép és animáció szakot. Ezalatt már többedszer mentem a KAFF-ra (Kecskeméti Animációs Filmfesztivál), ahol jókor jó helyen cigarettáztam. Egy hölggyel beszélgettem, hogy mit szeretek csinálni és miután meghallgatott, azt mondta, hogy beír a hónap alkotójának jövő júniusra. Én akkor meg voltam győződve róla, hogy csak viccel.

De mára kiderült, hogy nem.

Általában ez így van. Amikor azt hiszem, hogy valamiből nem lesz semmi, akkor azzal érdemes komolyabban foglalkoznom, mert végül valahogy mindig ezekből születnek a nagy dolgok. Csak titokban lehetek pesszimista.

Elmondod „utca emberének”, hogy mi az a sketchbook?

Szó szerinti fordításban skicckönyv. Gyakorlatilag egy vázlatfüzet.

És mit jelent ez egy művésznek?

Mit jelent egy matematikusnak egy kockás füzet a kabátzsebében? Van valami ötlete az embernek és azon nyomban le kell írnia, mert különben elfelejti. Akinek verbális agya van, az szavakat, mondatokat jegyez le, akinek a matematika a szívügye, az valószínűleg koordináta rendszerekben, vagy képletekben fejezi ki magát, akinek pedig vizuális, mint nekem, az rajzolja. Van, akinek sketchbookba való jegyzetelés a tervezési folyamat része, van, akinek inspiráció, van, akinek kikapcsolódás, gőzkiengedés, anyaggyűjtés. Embere válogatja, hogy ki mire, milyen minőségben használja.

A kiállítás a te sketchbookjaidra épül.

Már több, mint tíz éve gyűlnek ezek a füzetek. Ezekben vannak,

• érzelmek,
• rajzok,
• jegyzetek,
• idézetek,
• ötletek,
• vizsgafeladatok,
• munka jegyzetek,
• beragasztott emlékek,

gyakorlatilag minden végigkísérhető, amit az elmúlt évtizedben megéltem. Van tehát egy dokumentarista jellege is. De mindenkinek más a skiccfüzete. Van, akinek esztétikusabb, van, akinek nem. Sosem gondoltam annyira elkötelezett embernek magam, igencsak rapszódikus a munkastílusom, és ehhez képest már tíz éve csinálom. Negyven füzet telt meg a személyes felnövéstörténetemmel. Ami mindig is foglalkoztatott, az a jellem magva: Mitől vagy te-te? Hol van a határ közted és a világ között? Nagyon sok mindent tükrözünk egymásból, hozunk neveltetés által, de arra vagyok kíváncsi, hogy mi az a legbelső rész, ami te magad vagy, egyszeri és megismételhetetlen ezen a Földön. De nem véletlenül erről szól a kamaszkor is, az a tíz év, amit ezekkel a füzetekkel töltöttem.

Lezárult egy korszak. Folytatod a sketchbookozást?

Kár lenne épp most abbahagyni.

A kiállítás július 16-án nyílik a Restro Puskinban. A tárlatot Nagy Barbara művészettörténész nyitja meg, majd az eseményen Kárpáti József Dódi, a Quimby zenekar trombitása barátjával és szaxofonos fegyvertársával, Tóth Sándorral fog előadni pár emócionális vázlatot.