Jordan Peele a tavalyelőtti Tűnj el!-el tette le névjegyét producer-író-rendezőként. Peele előtte hazánkban tulajdonképpen ismeretlen volt, de a tengerentúli közönség már valamennyire képben lehetett vele, hiszen színészként több sorozatban is szerepelt, és volt egy vicces szkeccssorozata is, a  Key & Peele, melyben az előítéletekből űztek tréfát. A Tűnj el! alacsony költségvetésből készült, és kicsit véresen - a végén nagyon véresen - a társadalmi előítéletekről és különbségekről szól. A film sokat kaszált, Peele pedig egy kreatív csávó, így csak idő kérdése volt, hogy mikor tesz le valamit az asztalra. Nézzük meg, hogy sikerült. Spoilermentes kritika.Fiatal, vidám kis négyfős család érkezik nyaralójukba. Apuka strandolni akar, a kislány kamaszkodik, a kissrác pedig elvan magával meg a játékmaszkjával. Az idillbe nem illik bele az anyuka, aki jól láthatóan erőteljes PTSD-ben szenved, az is kiderül, hogy gyerekkorában amíg papája kicsit becsiccsentve élvezte a tengerparti majálist, eltűnt egy kis időre ami eléggé megviselte. Úgy tűnik azonban, hogy rossz előérzete helyénvaló volt.

Közvetlenül az esti lefekvés előtt történik egy olyan esemény, ami után jogosan énekelhetnénk a Nem jön álom a szememre című nagysikerű TNT-szerzeményt: Egy fiatal, nem túl vidám kis négyfős család áll a kocsifelhajtón, egyenszínű ruhában. Ami pedig még jócskán rátesz egyet a lapátra, hogy a főszereplők rájönnek: ők ők, vagy legalább minimum a hasonmásuk.A történet lassan - de nem vontatottan - indul, a fordulatok közül van ami kiszámítható, van, ami kevésbé van megmagyarázva, de Peele így is jól vezeti a történetet, és ahogy haladunk előre, felvet néhány fontos kérdést is. Erős szimbolikával dolgozik, a családkép egyfajta tükörkép (jut eszembe, biztos nem akarom ezután egy ideig tükörszobába betenni a lábam), az embernek óhatatlanul eszébe jut napjaink Amerikája, az idill, a látszat, és az emögött meghúzódó felszínesség. A film humora is teljesen rendben van, még ha néha úgy tűnik, akkor sem tolja túl, a nézőknek is néha meg kell lazítani a karfába görcsösen kapaszkodó ujjait. A rendező jól, néha már már kicsit hatásvadász módon használja a feszült zenét, de nagyon jól illeszkedik az alkotásba sok klasszikus hip-hop és rapszám, például az előzetesben is hallható az I've got five on it Luniz-tól.

A film másik nagy erőssége a színészgárda, kivétel nélkül jók, egyrészt könnyen hozzák a laza családot,illetve amikor "másik magukat" játsszák, fogalmazzunk finoman: rohadtul kiráz a hideg tőle. Az Oscar-díjas Lupita Nyong'o kiemelkedik, de nem véletlen, korunk egyik legtehetségesebb színésznőjéről van szó. 

Összességében egy korrekt filmről van szól, inkább thriller, mint horror, és közel sem csak egy megtámadtak a házunkban, és igyekszünk felvenni a kesztyűt történetről beszélhetünk.

Ha tetszett a kritika, a Te jössz blogot itt tudod követni Facebookon.